Kapunyitási pánik – félelmek az első munkahely előtt

Kapunyitási pánik

Miről is van szó?

A kapunyitási pánik … kényes téma, és kifejezetten az a dolog, amiről mindenki azt gondolja: velem sosem eshet meg. Te igenis mindent beleadtál az elmúlt években, ha megkapod a szükséges papírokat minden ajtó meg fog nyílni előtted és te hátradőlsz és élvezed ezt az életnek nevezett játékot.

Mindig azt hittem, hogy a kapunyitási pánik csak keveseket érint és őket is csak úgy, hogy „Nem tudom, hogy a legjobb döntés-e ez a munka… Lehet, hogy az én igazi szenvedélyem egy másik területen van.” És végül mégiscsak kikötnek valahol, és pár hónapon belül rendeződik minden, és ágyő kapunyitási pánik.

Sokakat ismerek, akik valóban nem akarnak / nem tudnak / még nem tudnak elkezdeni dolgozni, felelősséget vállalni és belépni egy olyan „unalmas” és „szürke” társadalmi rendszerbe, ami a 9 és 5 (vagy éppen 4-8) közötti munkát követeli meg tőlük. Aztán olyanok is sokan vannak, akik épp attól rettegnek, hogy egyáltalán nem lesz munkájuk, és elmenekülnek a keresés vagy a megerőlködtetés elől. Míg a harmadik csoportba azok az emberek sorolhatók, akik félnek elindulni vagy belevágni valamibe, és végül teljes passzivításban otthon maradnak. Így vagy úgy, de mindhárom csoport tagjai elkezdenek kifogásokat keresni, hónapokig otthon maradnak vagy a másik véglet: elmennek utazni vagy épp további képzéseket kezdenek el, csakhogy ne kelljen belevágniuk egy számukra ismeretlen „dolgozó” életmódba. Ahol nincs lógás és nyári szünet (sem).

Hogyan lehet megismerni a „pánikoló” embereket? Többek között ilyeneket mondanak:

 

  • A felelősség kerülők:
    „Nem értem, hogy miért dolgozol. Még annyi minden (sport/önkéntes/nemzetközi/ösztöndíj) programban lehetne részt venni és egyébként is az életet élvezni kell. Mit kérdeztél? Ja, igen, még otthon lakom. Így tök sok pénzt spórolok ám.”
  • A passzívak:
    „Én még nem tudom, hogy mit szeretnék. Illetve tudom, de az még most nem megvalósítható. Neki kellene állnom valami másnak. (És nem áll neki semminek)”
  • A hárítók:
    „Szeretnék én is sok pénzt keresni, mint az egyik haverom Pesten, de nekem valahogy nem jön össze. Már mindenhová jelentkezem. De már hónapok óta nem láttam megfelelő állást. Hát most csak nem fogok valami uncsira jelentkezni, ugye? Hozzám mégiscsak a divatipar illik.”
  • A halogatók:
    „Most keresem önmagam. Egyetem alatt nem igazán volt időm eldönteni, hogy mit is szeretnék. Így most egy évet utazom és talán utána tudni fogom, hogy merre tovább. Lehet elvégzek egy másik képzést és azzal megpróbálok elhelyezkedni. Jövőre harminc leszek, ráérek még.”
  • Az önámítók:
    „Ezzel a diplomával úgyis lesz állásom, nem kell gyakorlatot szereznem. Élvezem az utolsó szabad nyaraim és ha nincs előadás vagy gyakorlat kocsmákban lógom.”

Kapunyitási pánik - típusok

A kapunyitási pánik és ÉN

Nálam ez a kapunyitási pánik másképp jelentkezett, és már mikor megvolt az első munkahelyem. Én egy nagy pofon formájában kaptam meg, az első határozatlan idejű állásommal együtt egy nagy masnival. Egyetem után egyből kaptam munkát, amit nagy lendülettel el is kezdtem csinálni. Majd egy felelősségteljesebb pozíció jött és egyszer csak ott találtam magam egy világban, ami egészen más szabályokkal működött, mint ahogy hittem. (Hozzátartozik, hogy javíthatatlan idealista vagyok.) Valaohol itt köszöntött be nálam a kapunyitási pánik időszaka.

Én mindig aktív voltam, amióta csak hagyták nekem, hogy ne csak a kötelező dolgokat csináljam. Önoktató és folyton új kihívásokat kereső egyetemista voltam. Sokat tanultam az egyetem alatt különféle szervezetekben és cégeknél. Mindig sokat dicsért gyakornok, referens vagy vezető voltam. És hogy mit tanulok most? Hogy a legtöbb cég/szervezet/intézmény egyáltalán nem működik tökéletesen, sőt a legtöbb munkavállaló utálja a főnökét és/vagy a munkáját. És hogy miért van ez? Mert a legtöbb helyen a dolgozók és a vezetők is elfelejtettek lelkesedni és saját célként tekinteni a munkára. Egy gyakornok még csillogó szemekkel nyomtat és készít szép prezentációkat. Pár évvel később már minden értelmetlen rutin. Egy jó 5 év után pedig kifejezetten nyűg.

Tehát a munka világa egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hittem. Csak erős idegzetűek olvassanak tovább: Tényleg nem lehet minden nap mosolyogva bemenni és egész nap kreatívnak lenni. Nem minden kolléga nagy arc és nagyívben tesz arra, hogy te mit szeretnél tőle. Mindenki panaszkodik valamire, de ő személyesen nem tehet semmiről. Nem csak sikeres projektek vannak és strukturált meetingek. Sokszor iszonyú a nyomás. Elhiszed? Tényleg így van. Mégpedig bárhova is mész: Tanárnak, ügyintézőnek vagy marketing igazgatónak. Pedig elvileg minden kolléga iszonyú csapatjátékos kompetenciákkal rendelkezik, kimondottan intelligens és felsőfokú végzettségű válogatott TEHETSÉG. Kényesen választják ki őket többkörös interjúkon.


Tippek kapunyitási pánik ellen

Javaslatom és tippjeim

Nekem eltartott egy kis ideig mire rendeztem magamban a dolgokat. Hogy mit is akarok, és hogy ki vagyok. A lényeg: Nem élünk tökéletes társadalomban és a munkahelyek sem tökéletesek. Ha szeretnél valamit elérni nem lesz könnyű. A karrierlétra sokkal magasabb, mint gondolnád. Minden lassabban történik, és nem jönnek olyan hamar a sikerek, mint egy 2 hónapos vizsgaidőszak után. És az elismerés sem tűzijáték keretében háromnapos eszem-iszom formájában történik. Azonban nekem fontos, hogy úgy érezzem, hogy értelme van a napjaimnak, és hogy ne otthon üljek. Szeretek kitalálni, és megalkotni új dolgokat. Aztán szeretem az eredményes munkát és a vele járó elismerést, (sőt néha) a tiszteletet. És a legjobb: minden hónapban jön egy összeg az elismerésért. És ezt a pénzt arra költhetem, hogy felépítsem az életem. Az életet, amire vágytam, és amilyen ÉN szeretnék. És nem függök senkitől és semmilyen véleménytől.

És hogy hol lehet az egész kapunyitási pániknak a megoldása? Én az alapfogalomnál kezdeném: munkaalapú társadalomban élünk. A munkáért vagyunk kifizetve és kell a pénz, hogy vehessünk maguknak az élethez szükséges dolgokat. Ezért azt csinálni, amit szeretsz, baromira fontos! És azt nem lehet megtalálni sem az egyetemi padban ülve, sem valahol utazgatva. Hanem ezért dolgozni kell és tapasztatokat gyűjteni. Sok helyen, sok pozícióban és megtalálni azt a neked való helyet, ahova utána minden nap bemész. Mert nincs mese, egyszer csak neked is ott kell lenned a többi sok százmillió ember között, aki reggelente munkába indul, illetve maga osztja be az idejét és a pénzét.

 

„Go there where you are celebrated not tolerated.”
(Menj oda, ahol ünnepelnek, és nem pedig megtűrnek.)

 

Én most azt tanulok beilleszkedni a munka világába, abba a világba, ahol nincs túl sok szabadidő és a stresszes időszakok nem napokig, hanem hetekig is eltartanak. De én már ennek ellenére is élvezem. Mert megtanultam elfogadni olyannak, amilyen, és sokkal tudatosabban élem meg a napjaim:

  • Figyelem, hogy miket szeretek csinálni és azokat gyakran teszem.
  • Nem hagyom magam a negatívra koncentrálni, hanem a pozitívra.
  • Egyre több sikert aratok a munkámban egyszerűen amiatt, hogy megtanultam priorizálni, és nem egyszerre mindent akarni.
  • Igyekszem egészségesen étkezni és sportolni.
  • Amikor csak lehet „mini hétvégék”-et szervezek hét közben is.
  • Ha épp egy stresszesebb héten vagyok túl, ahol nem sikerült elérni a csapatnak minden célt, amit korábban kitűzött, igyekszem keresni valami mást, ami a héten sikeres lehet: kipróbálok valami újat, sütök, barkácsolok, utazok vagy épp valami ütős programot szervezek.
  • Sokat tanulok a kollégáktól és a barátoktól, hogy mennyire sokfélén látjuk az életet és a munkát. Kérdezek. Sokat.

 

Minden kedves pánikolónak üzenem, hogy nincs mitől félni! És minél többen kezdünk el dolgozni, olyanok, akik meg akarjuk változtatni a jelenlegi status-quot, annál hamarabb tudunk teremteni egy világot, ahol majd egyszer, (mert úgy tűnik javíthatatlanul idealista fogok maradni), mindenki élvezni fogja a napi 8 óra „nem-szabadidőt”.

Kapunyitási pánik: Keep calm!


Anna

Örök kereső vagyok, akinek nagyon sok kérdése van a világról és az életről. A válaszok pedig a legkülönbözőbb helyekről találnak rám vagy kerülnek elő hosszú kutatások után. Az a célom a cikkekkel, hogy megosszam, amit eddig találtam.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.